Szülőnek lenni olyan, mint szerelmesnek lenni (vagy mint kiválasztottnak a Mátrixban) – az egész lényed tudja, tetőtől talpig. Személyes, világmegváltó, magasztos élmény ez, amit semmi sem tud elvenni tőled. Éppen elég, ha te érzed és kész. De mint minden szenvedélyes dolog, a szülőség is néha fáj. Mert csak úgy lehetsz igazán szerelmes – vagy éppen szülő, esetleg kiválasztott (a három néha ugyanaz) -, ha a szíved olykor belesajdul. De ettől szép ez a popszakma.

Fotó: Josh Willink 

Az elmúlt hetekben több tragikus dolog történt ismert apákkal nem csak nálunk, hanem külföldön is. Ilyen történetek hallatán minden szülő gyomra összerándul, de akár tetszik, akár nem, ez az érzés valahol mindig ott lebeg bennünk legbelül.

A szavak sokszor zseniálisan fejezik ki az érzelmek kettősségét. Milyen például, ha valami szörnyen jó? Elsőre talán fel sem tűnik, de amikor ezt mondjuk, akkor felsejlik az élvezetben megbúvó rejtély is, amit nagy örömünkben – amikor SZÖRNYEN élvezünk valamit - fel sem fogunk, de ha mélyen belenézünk az öröm tükröződő vizébe, akkor bizony meglátjuk a zavarosban élő kicsi szúrós szörnyecskét. Ennek a kis bestiának a lelkünk mélyén neve is van: félelem. Félelem az eshetőségtől, hogy a pillanatnyi boldogságunk egyszer véget érhet.

Na szóval, egy földi halandó számára valami ilyesmi, ha gyereke van. Pedig elsőre tök vidáman hangzik: szülőnek lenni szörnyen jó! De fogalmazhatnék akár úgy is, hogy szülőnek lenni a legjobb fájdalom a világon.

Az ember gyakorlatilag nem ismeri a félelmet, amíg nincs gyereke. Írtam már erről korábban, és bizony ez a félelem több irányú. Nem csak a gyerekedet félted, hanem a családoddal és magaddal szemben is a korábbiaknál sokkal jobban megnő a félelemfaktor. Érthető, hiszen van mit veszítened.

Abban a pillanatban, ahogy megtudod, hogy gyereked lesz, sebezhetővé válsz. A gyermeked világrajöttével pedig egyre jobban kiszolgáltatottabbá válsz a félelemmel szemben. A jó hír, hogy mindez megerősít: elszántabbá, óvatosabbá és ellenállóbbá tesz a világ kihívásaival szemben, ugyanakkor gyengít is, hiszen ne legyenek kétségeink afelől, a félelem megtalálja az apró réseket a páncélunkon és aljas módon beszivárog a lelkünk mélyébe. Ha úgy vesszük, a félelem a szülők kriptonitja. Ennek köszönhetjük az erőnket, ami az igazán nehéz és kimerítő pillanatokban keményebbé tesz, de nagy adagban legyőzhet minket.

Kis adagban még elviselhető, hiszen nem kellenek túl nagy drámák ahhoz, hogy egy szülőt elkapja a mikropánik: az átvirrasztott éjszakák a lázas gyerek mellett, a kimerítő készenléti állapot, amikor a medencében játszik, vagy a forgolódó félálom, amikor a kamasz először marad ki éjszaka (ez utóbbiban még nincsenek tapasztalataim, de már most kikészít a gondolat), vagy éppen a könnyfacsaró történetek hallatán a kétségbeejtő bevillanás, hogy mindez velem is megtörténhet.

De minden szülő olykor átél igazi vészhelyezetet is, azt hiszem alap, hogy legalább egyszer mindannyian megmentjük a gyerekünk életét. Én is ugrottam már tóba a lányom után, és utána napokig nem aludtam. De előfordul, hogy ez valakinek nem sikerül. Vagy amikor nem is lehetséges segíteni.

Van néhány ember a környezetemben, aki átélt már igazán súlyos drámákat, sajnos tragédiákat is. Nem tudom, honnan merítették az erőt, de azt hiszem köze van ahhoz a bizonyos kriptonithoz.

Ezek azok a dolgok, amikre senki és semmi sem készíti fel az embert igazán. A háttérben meghúzódó félelmet meg kell tapasztalni, meg kell szokni, és a legfontosabb, hogy meg kell tanulni kezelni. Nehogy aztán beleessünk a túlzott féltés csapdájába, ami ugye a nyugati társadalmak egyik legkárosabb nevelési reakciója.

Így hát én is engedem az érzésnek, hadd menjen - persze egészséges körülmények között. Hiszen így legalább érzek, élek és tudom, hogy van értelme annak, amit csinálok.

Ha tetszett a bejegyzés és még többet olvasnál a modern apaságról, kövess a Facebookon vagy az Instagramon, illetve nézd meg a videóimat a Youtube-on.