Befutok néhány cuccért a szupermarketbe. Sietve összeszedem a polcokról a vacsorához szükséges dolgokat és beállok az egyik pénztárhoz a sorba. Egykedvűen várok, miközben andalít a kódleolvasó ütemes pittyegése. Odakint a koraesti sötétség jelzi, hogy közeledik a karácsony.
Photo by James Pond on Unsplash
Előttem egy nagymama és apuka egy három év körüli kissráccal várakoznak. A nagyin látni, hogy acélosan bánt vele az élet, a magas és szikár férfi, aki valószínűleg a fia, előtte áll. Csendben lépdelnek előre a sorban. A nénin kopott ruha, a fickón ugyanolyan melegítő. A kisfiú köztük oldja az olyan dolgokat, amiket az unatkozó három év körüli kisfiúk szoktak oldani. Megnézi, mi található a pénztár melletti polcokon, izeg-mozog, hozzányúl mindenhez és persze magában beszél. Az apja morcos és szigorú tekintete fel-felvillan a szemüveg mögül, a nagyi békés hangnemben próbálja visszafogni a kicsit. Ő persze édességre vágyik és egy óvatlan pillanatban leemel az állványról egy cukorkát. Csak úgy, próbaképpen.
Erre ZUTTY! Csattan a pofon a gyerek arcán. Néhány pillanatnyi feszült csend, aztán jön a kattogó zokogás, ami betölti a teret. Mindenki felfigyel. Az apa fölényesen morog valamit a hányszormegmondtamról, elfordul, mintha nem is lenne köze a zajhoz, a nagymama pedig magához ölelve próbálja lenyugtatni a kétségbeesetten síró unokát. De a fiának nem mond semmit.
Beszél viszont helyette a pénzátors néni, aki szemmel láthatóan próbál nagyon kedves maradni. Épp sorra kerültek, egyenként olvassa be az árut, miközben szelíden mosolyogva a kisgyereket nézi.
- Ejnye, ő is ilyen rosszcsont gyerek volt? – kérdi a nagymamát a férfira mutatva. A rosszcsont persze idézőjeles, mert valójában a kicsi nem csinált semmit, azon kívül, hogy létezik.
- Még rosszabb. – súgja csendben a nő.
- Én nem voltam rossz. – vágja rá gyorsan a fickó.
- Akkor csak mostanában ilyen boldogtalan? - viszi be a kegyelemdöfést a pénztáros.
- Én nem vagyok boldogtalan. – tagad kényszeredett mosollyal az arcán.
- Bizony, ilyenek ezek a gyerekek, nem igaz? Mindig csak édességre vágynak. – folytatja a pénztáros hölgy anélkül, hogy érdekelné a férfi reakciója.
Ennél több nem történik. Fizetnek, aztán mindenki megy a saját dolgára. A kisfiú tovább szipog, az apja nem von le semmilyen következtetést, és legközelebb is kioszt a gyereknek egy nyaklevest, ha éppen úgy tartja kedve. A nagyi meg valószínűleg továbbra is csendben tűri majd. Talán még az anyuka is.
Én pedig képzeletemben megsimogatom a kisgyerek fejét és azt mondom neki: semmi baj. Aztán kérdőre vonom a fickót, megszégyenítő fenyegetéseket vágok a fejéhez, intelligensen mesélek neki a “kötekedj a saját súlycsoportoddal” szabályáról, majd elegánsan gyomorszájon rúgom. Persze nem a gyerek előtt.
De a valóságban nem mozdulok. Nem szólok semmit, mert nem szólhatok. Magánügy, ugyebár.
Így ott állok tovább, egykedvűen hallgatva a pittyegést és amikor sorra kerülök, a szájunkat szomorúan összeszorítva találkozik a tekintetünk a pénztáros nénivel.
Ha tetszett a bejegyzés és még többet olvasnál a modern apaságról, kövess Facebookon vagy Instagramon, illetve nézd meg a videóimat Youtube-on.
