Félelem és reszketés a bölcsiben

2018. december 07. 00:10 - Ficza J.

Bölcsi-trilógia II. rész

A kislányunk ősszel elkezdett bölcsibe járni. A befogadás után eljött a kezdés Nagy napja. Aztán a következő. Végül a harmadik nap. Nehezebb volt, mint amire számítottunk, sőt! Ennek köszönhetően pedig előtörtek bennünk a kétségek: Jól döntöttünk, amikor bölcsibe tettük a gyereket?

apu-kalipszis_bolcsikezdes.jpeg

Az előző posztomban elmeséltem, hogyan találtuk meg a megfelelő bölcsit Emily számára. Olyat, mint amilyet elképzeltünk: egy családi ház alsó szintjén berendezett kedves és otthonos helyet, csendes környéken, takaros udvarral. Nem mellékesen a közvetlen szomszédságunkban, mindössze ötháznyira a miénktől.

Nyár elején be is jelentkeztünk, optimizmusunkat növelte, hogy még szabad hely is volt, így Emily szeptemberben kezdhetett. A befogadás folyamata 3 hét - ellentétben az általunk előzőleg megtekintett bölcsinek nevezett izével, ahol lényegében nem ismerték a befogadás fogalmát sem.

El is kezdtük hát a folyamatot, augusztusban Claudi minden délelőtt 3-4 órát ott töltött Emilyvel. Együtt megismerkedtek a nevelő nénikkel, a kutyussal (ja igen, az is van!), és mivel tombolt a nyár, a számtalan jópofa szabadtéri játékkal. A trambulin az egyik kedvenc, naná!

Emily akkor még csak két éves, így épp szégyenlős időszakában van, az, hogy nem nagyon engedi el a szülei kezét, enyhe kifejezés. Konkrétan olyan szintű függőséget mutat az anyja iránt, hogy ehhez képest Curtis csak egy hobbidrogos, aki legfeljebb zéró kólát fogyaszt.

A lényeg, hogy bár Emily mindent és mindenkit megismer, kedvesek hozzá, lassan elkezd feloldódni, de a hozzánk való ragaszkodása így is maximum lángon ég. Néhány alkalommal én megyek vele, de így sem jobb a helyzet. Sőt, engem még gyakrabban nyaggat, hogy vegyem a karomba.

Hogy lesz ebből sikerélmény? Ki fog bírni egy egész napot nélkülünk? És mi nélküle?

Számtalan bizonytalan gondolat kezd el cikázni a fejemben.

Otthon folyamatosan próbáljuk manipulálni a „várod már a bölcsit?” kérdéssel, mígnem eljön a kétségekkel vegyes izgalomban töltött utolsó hétvége, amikor véglegesen felkészítjük őt: holnap bölcsibe mész, ott fogod tölteni a napot, ott fogsz enni és aludni, apa pedig délután megy érted, jó? Jó, mondja. Örülsz? - kérdezzük. Igen - válaszolja.

Minden szuper, csak mi izgulunk. Azt hiszem Claudi szenved tőle a legjobban. Nehezen válik meg a gyerektől, hiszen több mint két éven át szinte minden napot együtt töltöttek. És tudja, hogy ez így örökre véget ér... Emily, bár sejt valamit, nem érti még igazán, hogy mire számíthat... És én? Én próbálok úgy tenni, mintha ez nem lenne nagy ügy, de azon a bizonyos hétfő reggelen nekem is gyomorgörcsöm van...

1. nap

Emily tök vidám. Reggel magától felébred a kinti zajokra, tudja, hogy hová készülődünk, együttműködő. Ott is vagyunk időben. Szeptember első hétfője van, nagy a nyüzsgés, anyukák, apukák vegyesen szorgoskodnak az előtérben. A fent leírt függőségnek köszönhetően úgy tartottuk bölcsnek, hogy csak én menjek vele, ezzel is limitálva a pánikroham konckázatát. Koncentrálok, hogy semmit se felejtsek el, bepakolom a cuccait a szekrénybe, átöltöztetem és nagy izgalmamban a papucsot fordítva adom rá. Pár szemfüles anyuka és egy nálam tapasztaltabb apuka is elnézően mosolyog, most én vagyok az a béna lúzer, aki táplálja a gyerekvilágban kényelmetlenül mozgó férfiak sztereotípiáját. Aztán mégegyszer elmondom a fontos tudnivalókat Zsuzsikának, a nevelő néninek, de ezt inkább a saját magam menyugtatása érdekében teszem, ő már régi harcos, semmi sem tudja meglepni. Megvan a számom, ha valami kéne? – kérdezem bizonytalanul, de Zsuzsika magabiztosan leráz: Igen, de mi nem hívunk akkor sem, ha sír. Megoldjuk. Hát jó, mondom...

Emily jófej, integet amikor ott hagyom, hazaérve pedig több mint két év után először érzem azt, hogy egyedül vagyok.

Egy órával később veszem csak észre, hogy végre egy olyan ház vesz körül, amelyik egész nap mély csendben pihen. Megállapítom magamban, hogy ez egy home office-ban dolgozó ember idegrendszerére meglehetősen nyugtató hatással van. Van, ami megfizethetetlen. Jó lesz ez a bölcsi, konstatálom gyorsan.

El is illan a nap, fél háromtól már csak az órát figyelem, negyed négykor rohanok is érte. El sem tudom képzelni, hogy milyen volt a napja. Amikor odaérek, Emily először észre sem vesz. Jól érezte magát, mondják, bár délután nem aludt, de legalább mindent megevett. Volt egy kis sírás is, de megoldották (naná!). Összességében véve minden rendben volt. Otthon hiába kérdezgetem, annyit tudok kihúzni belőle, hogy jó volt a napja.

- Holnap is mész? – kérdezem.

- Nem. – válaszol egyértelműen.

Szerintem ekkor még azt hitte, hogy csak poénkodom. Ajjaj...

2. nap

Emilyben felébred a gyanú, hogy ez a bölcsi nevű móka nem csak egynapos projekt volt. Ja, hogy ismét kelni kell és újra megyünk? Hát erről nem volt szó! Na most kezdődik igazán a buli, gondolom magamban.

A bölcsibe érve enyhe ellenállást tanusít és megpróbál meggyőzni az ottmaradása veszélyeiről. Ne egyezkedj vele, közli Zsuzsika, majd egy kis unszolás hatására sikerül otthagynom a gyereket. Délután már nagyon vár rám, sokat sírt napközben és közli velem, hogy többé nem megy bölcsibe. Ajjaj...

3. nap

Mélypont. A reggeli ébredés és készülődés során Emily továbbra cuki. Bár megteszi amit kérünk, de egy idő után könyörög és álszent kedveskedéssel próbál manipulálni. A verdikt azonban végleges: megyünk, mert menni kell. Hát milyen szülő vagyok én? – gondolom magamban miközben együttérzően közlöm vele, hogy bár megértem őt, de a bölcsi tök jó hely, higgyen nekem. Nem hisz nekem.

Bölcsibe nem – nyafog menet közben, én pedig próbálom elterelni a figyelmént mindennel, amit látok. Köszönünk a szomszéd kutyusnak, figyeljük a madarakat, integetünk a szembe jövő autóknak... Odaérve azonban Emily egyre nyűgösebb, hangosabb és ellenállóbb. Először csak nyafog, később sír, aztán ordít, majd a nyakamba kapaszkva csüng rajtam, mint Csita Tarzanon. A fejét rázva közli, hogy itt aztán ő biztosan nem marad egy percet sem nélkülem és kétségbeesve az arcát a vállamba nyomja.

Amikor aztán hosszas győzködés közepette elmagyarázzuk neki, hogy délután tényleg jövök érte, ő beveti a fegyverarzenálja nehéztüzérségét. Jön az érzelmi zsarolás: Apa, ne hagyj itt! Apa gyere vissza! Apa neeeem! Őrülten és kétségbeesve visít, szorít, nem enged, a feje már vörös, egész testében remeg és izzad. Két ember sem tudja őt lehúzni rólam, én pedig erővel szabadítom ki magam a szorításából. Testileg és lelkileg nyúzottan  dobom át Zsuzsikának a félelemtől ordító gyereket. Mint aki cserbenhagyta és eldobta őt, könnyektől küzködve és meggyötörve lépek ki a bölcsi ajtaján.

Ajjaj...

Folyt. köv. hamarosan...

Ha tudni szeretnéd, hogy találtuk és választottuk ki a bölcsit, olvasd el a Bölcsi-sorozat 1. részét.

Fotó: Pexels.com

Ha tetszett a bejegyzés és még többet olvasnál a modern apaságról, kövess Facebookon vagy Instagramon, illetve nézd meg a videóimat Youtube-on.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://apu-kalipszis.blog.hu/api/trackback/id/tr6914448168

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása