A tanári szakma ma már jóval kevésbe megbecsült, mint régen volt, pedig ha sikerülne ismét vonzóvá tenni, talán jóval több férfi választaná ezt a területet. Merthogy ma már tanárnak lenni nem szexi, és alig van férfi az oktatásban, pedig nagy szükség lenne rájuk. Hétvégén volt a Pedagógusok napja.

Fotó: Roman Mager, Unsplash

KAPITÁNY KAPITÁNYOM

Jó húsz évvel ezelőtt, alig 14 évesen kerültem Budapestre kollégiumba, 130 km-re az otthonomtól. Ha jól emlékszem, az egész gimiben két darab férfi tanított. Egyikük egy ötvenes éveiben járó nyelvtantanár, aki bár nagy lexikális tudású és korrekt pacák volt, láthatóan erős depresszió és enyhe alkoholszag lengte körül, a motiválatlansága pedig kihatott a tanórái minőségére is. A másik pedig egy kigyúrt tesitanár volt, aki kiszámíthatatlan hangulatember lévén nem igazán lehetett egy kocka tinédzser bálványa. Nem is értem miért, valahogy egyikük sem lopta be magát a szívembe.

A kollégiumban pedig mindössze egy férfi nevelő jutott, akit éppen a mi osztályunk kapott. Ő viszont éppen olyan figura volt, akire minden kamasz felnézett: szemtelenül fiatal, okos és jófej. Nemrég jött ki a jogi egyetemről, kezdő ügyvédként minden délután másodállásban minket pesztrált. Nem árulok el nagy spoilert, ha azt mondom, az egész diáksereg odavolt érte. Nem csak a friss humora miatt, hanem azért is, mert megbíztunk benne és mert állandóan buzdított, motivált, hajtott bennünket. A legtöbben neki akartunk bizonyítani és megfelelni, főleg persze a fiúk. Alig vártuk az iskola végét, hogy végre találkozhassunk, a tanulóórák (ún. silenciumok) pedig mókásak, de főleg hatékonyak voltak. Tanított, a szó nemesi értelmében véve NEVELT minket, mi pedig miatta akartunk jobbak lenni, az ő elismeréséért versenyeztünk.

Mindenki az ő dumáját próbálta utánozni (a „Fiam, nem zavar téged a labda focizás közben?” típusú kérdései szállóigévé váltak) és azon vitáztunk, hogy ki vágja jobban a történelmet. Merthogy tudniillik, a Tanár úrnak a történelem volt a kedvence.

De aztán, ahogy az egy filmben lenni szokott, lecsapott a bürökrácia. Fél év után az igazgatóság elvette őt tőlünk, hogy áthelyezzék a negyedikesekhez, mert ők elég gyenge eredményeket produkáltak és valakinek össze kellett kapnia az ottani fiúkat az érettségi előtt. Hát ő megtette. Cserébe nálunk, az elsős fiúknál a tavaszi félévre visszaestek az eredmények. Csalódottak voltunk és égbekiáltó árulásnak éreztük. És hát valamiért rá is haragudtunk, mert úgy éreztük, nem harcolt értünk eléggé. Cserben hagyott minket a férfi, akit távol az otthonunktól apánk helyett is apánkként tiszteltünk. A nyáron aztán otthagyta a kollégiumot, mi persze valahogy feldolgoztuk, de a hátralévő három évben is gyakran őt emlegettük. Felidéztük a poénjait és a történelem végig (szerintem az ő hatására is) cool tantárgy maradt. Az érettségink előtti héten aztán hozzá is elmentünk szerenádozni. Ő ugyanolyan hanyag eleganciával beszélgetett velünk, még mindig bevettük a szivatós dumáját, de akkor már egy kicsit máshogy, nem kissrácként vihogtunk a poénjain, hanem „majdnem férfiként” sört kortyolgattunk és vele együtt nevettünk.

A fenti történet nem holmi Holt költők társasága utánzat, valóban megtörtént és jól mutatja, hogy milyen hatással van (főleg) a kamaszfiúkra egy férfi tanár. Akikből ugyebár elég kevés van mostanság.

de erről természetesen nem az „uralkodni vágyó tanárnők” tehetnek, hanem az évek folyamán valahogy így alakult.

Ma már egyszerűen nem szexi a tanári szakma.

És ezért hibáztassuk inkább a mindenkori rendszert.

De nem is a múlttal érdemes foglalkozni, hanem azzal, hogy 

AKKOR MIÉRT IS KELLENEK FÉRFI TANÁROK?

A gyerekek az életük jelentős részét az iskolában töltik. Röviden ezért.

Hosszabban pedig azért, mert már számtalanszor bebizonyítottuk, hogy a családon belül az apa jelenlétére pszichológiailag milyen óriási szükség van – ha még nem tudod, elolvashatod itt meg itt -, így hát nem kérdés, hogy azon a helyen, ahol a gyerekeink a napjaik több mint felét töltik, miért van szükség egy pozitív férfimintára. Akár lány-, akár fiúgyermekről, akár kisiskolásról, akár kamaszról beszélünk, az otthonon kívüli, másodlagos apakép nagyon fontos.

Sőt, már az óvodában is, arról pedig ne is beszéljünk, hogy hány férfi óvodapedagógus van.

A 20. században az apák kicsit kiszorultak a családból és leginkább a megélhetést biztosító biodíszletté váltak, miközben igazságtalanul és egyenlőtlenül elosztva a nőkre hárult a gyereknevelés feladata. Ez a felállás senkinek sem ideális: sem anyának, sem apának, pláne nem a gyereknek, és legtöbb esetben még a párkapcsolat is megsínyli. Ezzel szorosan összekapcsolódik az a tény is, hogy miközben az oktatási és nevelési intézeményekben egyre kevesebb férfi dolgozik, az apukák az iskolarendszerből szinte teljesen kiszorultak. Apák ugye "ritkán szoktak" szülői értekezletre járni, az iskolákban többnyire csak Anyák napját ünnepelnek és otthon szintén természetessé vált, hogy az anyukák tanulnak a gyerekekkel. Nem csoda hát, hogy ezen dolgok együttes hatására már a kisgyermekekbe is berögzül, hogy a család, a szülői feladatok és persze a tanulás „női” dolog.

Még márciusban ellátogattam az Apa Akadémia egyik előadására, ami erre a témára fókuszált. Kiderült, hogy az iskolákban egyre jobban csökken a fiúk motivációja és teljesítménye (nem véletlen, hogy egyre több fiú esik ki az oktatásból: kevesebb fiú érettségizik és egyre kevesebb férfi szerez diplomát), a lányokra pedig óriási nyomás nehezedik, hiszen az elnőiesedett oktatási rendszer elvárja tőlük a tökéletes teljesítményt és a jó jegyeket.

2018-at írunk, de a „lányok jól tanulnak és rendesen viselkednek, a fiúk pedig rosszak és tanulás nélkül is feltalálják magukat” sztereotípia még mindig erősen él az iskolákban (a sok egyéb hibák mellett).

Az oktatásban megjelenő férfiak nem csupán a nemi szerepeket ráznák helyre egy picit, hanem a nevelés állóvizét is fel tudnák borzolni. Egy fiú esetében például a férfi tanártól érkező őszinte és hiteles „fejmosásnak” teljesen más hatása van, mintha ugyanezt az őt „megérteni képtelen” tanárnőtől kapná. Egy férfi tanár talán olyasmit is lazábban kezel, amit egy tanárnő már nem talál viccesnek. És nem utolsó sorban egy férfi tanár máshogy tud motiválni, mint egy tanárnő.

Ahhoz, hogy ez valóban így legyen, nyilván – nemtől függetlenül - megfelelő pedagógiai érzékre is szükség van, de pszichológusok és szakmabeliek egyöntetűen állítják, hogy az iskolákban – sőt, az óvodákban is – égetű szükség lenne a férfi munkaerő mihamarabbi megemelésére.

De ez ugye elég nehéz lesz úgy, ha nem fizetik meg rendesen és ennek köszönhetően alig fognak férfiak jelentkezni a tanárképző intézményekbe...

Ha tetszett a bejegyzés és még többet olvasnál a modern apaságról, kövess Facebookon vagy Instagramon, illetve nézd meg a videóimat Youtube-on.