Bölcsi mizéria apaszemmel

2018. október 11. 12:01 - Ficza J.

1. rész

Mozgalmas hónapokon vagyunk túl, hurrá, zajlik az élet! Csak ne lenne olyan fene zajos. Az egyik nagy változás az életünkben például az, hogy a nyugodt, szelíd és szabadosan kezelhető reggeleket felváltotta az időkorlátokhoz és nem akaráshoz köthető olyasfajta küzdelem, ami csak egy kisgyermekes családnál jelenhet meg. Két év és két hónap után megkezdődött ugyanis az az élet, ami – tudvalevőleg - ha egyszer megkezdődik, akkor minimum 14-15 évig tartósan meg is marad (de ki számolja?).

ELKEZDTÜK UGYANIS A BÖLCSIT.

apu-kalipszis_bolcsi.jpg

Fotó: Apu-kalipszis

Vagyis: Emily is csatlakozott a mindig csodás szociális és oktatási rendszerhez. Ez persze lehet nagyszerű dolog, és közben egyáltalán nem az. De kezdjük szépen sorjában.

Volt egyszer egy idillikus gyermekkor: anya gyesen, apa pedig otthonról dolgozott, így a kis totyogónak nem is volt más dolga, mint figyelni, ahogy a két nagyember a nap jórészét hozzá igazítja. A cicivel rendelkező csaj, akit anyának hív, mindig mókásabbnál mókásabb programokat szervezett neki, hogy a napok izgalmasan, kalandosan és persze hasznosan teljenek. Játszótér, ringató, torna, gyerekkönyvtár, kézműves foglalkozások, biciklizés, park, barátok és még ki tudja, mi minden. Ráadásul az apának nevezett nagyon szőrös fazon is mindig a közelben volt, így amikor a kis hercegnő nyekkent egyet reggel, délben vagy este, ő máris ott termett. Persze nagyszerű dolog, hogy a kis család ily módon élte békés kis életét, de mint minden jó történet, ez az idill is egyszercsak véget ért.

Ba-dumm, tsss!

Erre ki számított? Hát a kis totyogó biztosan nem, ha-ha!

Anyának ugyanis újra be kell lépnie a munkaerőpiacnak nevezett zombi-világháborúba, hiszen adva van egy ház, csekély 30 éves jelzághitellel, és bár GYES közben is segítette apa munkáját, ismét szükség van a szupererejére a jövedelemforrásokra bevethető emberek számának megduplázása érdekében.

Magyarul: jól jönne a plusz della, így bármennyire is nehéz döntés, nincs mese, bölcsi kell! Üdvözöljük a kis családot a valóság puszta sivatagában.

Anya és apa tudatosan választ

Így hát tavasszal meghoztuk a nagy döntést, a terv pedig az lett, hogy Emily szeptembertől kezdi a bölcsit. Az első feladatunk a megfelelő intézmény kiválasztása volt. Tudatos szülőkként volt némi elképzelésünk arról, hogy milyen helyen szeretnénk a nap nagyrészében tudni a gyerekünket. Kisvárosban élünk, úgyhogy a Nagyon Tudatos választási lehetőségünk két darab működőképes bölcsődére korlátozódott.

De minket nem ver át a rendszer, gondoltuk, úgyhogy először megnéztük a többi lehetőséget.

A döntés folyamatában fontos volt például, hogy az adott helyen milyen játékok vannak, milyenek a közös foglalkozások, az étel minősége, a nevelők hozzáállása vagy éppen maga a környezet. Titokban egy olyan helyről álmodoztunk, ahol tökéletes Mary Poppinsek törődnek a lányunkkal egy mesebeli faházban.

Van ám ilyen - jutott az eszünkbe a tőlünk 30 km-re található erdőszéli szuperbölcsi, de Claudi pont azért megy dolgozni, mert nem vagyunk olyan burzsoák, hogy napi 120 km-t autókázzunk egy bölcsi kedvéért. Úgyhogy ez a lehetőség kilőve.

Helyben a városban van egy pótnagyiként funkciónáló kedves néni is, aki 4-5 gyerek számára nyújt professzionális felügyeletet, hozzá viszont a várólista kábé annyi év, ahány gyerek van ott jelenleg (mondjuk nem is értem ennek a logikáját, ebből kiindulva a fogantatás előtt legalább 2 évvel kell várólistára tenned a még nem létező gyerekedet), szóval ezzel egy kicsit elkéstünk.

Maradt tehát a klasszikus megoldás: leszállni a földre és választani a valós kínálatból.

Ez a sajnálatos tény viszont lényegesen felgyorsította és megkönnyítette a döntési folyamatot.

A burzsoázia diszkrét bája

Megnéztük az első helyet. Ez az olcsóbb megoldás. Egy régi szoci irodaházban berendezett gyermekmegőrző-szerűség, ahol a kicsiknek egyetlen életcélja lehet csupán, a túlélés. A minőségi foglalkozást egy olyan túlexponált fallal helyettesítik, amit bármelyik Insta-betyár megirigyelne. A földön retinát égetően rikítós színekben pompázó túlzajos műanyag játékok, amik smirgliként irritálják a gyerekek agyműködését. A kedvencem pedig a sarokba helyezett TV -  merthogy naponta több órát tévéznek! Odabent néhány négyzetméternyi mozgástér és nulla, azaz 0 (!) négyzetméternyi udvar. A szabadba nem járnak, mondja távolba meredő tekintettel a nevelő néni, mert a néhány hónapos kisgyerekeket nem tudják mivel hordozni. Ezért inkább mindenkit bezárnak egy 3x4 méteres szobába. Hmmmm...

- És hogy néz ki a beszoktatás? – kérdezzük félve.

- Hát, hozzák el a gyereket azon a napon, amikor kezdeni akarnak és hagyják itt. – mondják értetlenül.

Hát ez zseniális, gondolom magamban, Kim Dzsongun is megirigyelné ezt a gyerekmunkatábort. Sebaj, Emily legalább megtanul küzdeni, iskolás korára már bármilyen életkörülményhez fog tudni alkalmazkodni és nem lesznek nagy elvárásai sem tőlünk, sem az élettől.

Meglátod, gyorsan megszokja majd, szórom magamból a vigasztaló hazugságokat a kétségbeesve zokogó feleségemnek, de valahogy magam sem hiszem el azt, amit mondok. Na jó, nézzük meg a másik helyet, értünk később egyet.

A másik bölcsi a házunktól mindössze 50 méterre található.

Hogy miért nem itt kezdtük? – kérdezed teljesen jogosan. Hát azért, mert az embernek megvan az a hülye szokása, hogy a költséghatékonyabb lehetőséget részesíti előnyben, a drágább bölcsi legtöbb esetben egy luxusnak tűnő B terv.

Nos, e bizonyos bölcsőde megtekintése után az alábbi építő jellegű gondolatok cikáztak át a kis agyamon: A költséghatékonyság elmehet a picsába.

Fontos hozzá tennem, hogy minden elismerésem a bölcsődékben és óvodákban dolgozó embereké. Az, hogy sok helyen – tisztelet a kivételnek - olyan filozófiával működnek, mint a fent említett példa, nem feltétlenül az alkalmazottak hibája. Sok esetben a mindenkori rendszer, a közszféra alakít ki számukra nehéz körülményeket, amivel ők nem tudnak mit kezdeni. Egyúttal viszont nincs kétségem afelől sem, hogy azért némi vérfrissítés nem ártana az ókorban rekedt munkaerőnek sem. Erről ennyit, zárójel bezárva.

Megkönnyebülés

Nos, nagyjából 3 másodpercnyi gondolkodás után döntöttünk. Szeptembertől a szomszédban található bölcsibe fog járni Emily - így szólt a verdikt. Kapunk rá némi támogatást is, így bevállalható. Ez az intézmény (jaj de vicces ezt mondani egy Bambi Club nevű helyre) szöges ellentéte a másiknak. Világos és lágy színek, fajátékok, montessori megoldások a belső térben, odakint épp elegendő udvar hintákkal, csúszdával és egyéb szabadtéri játékokkal, napi több óra kinti foglalkozás. Egy tucat gyerekre három nevelő jut, valóban családias a légkör és nagyon barátságos a hangulat. Igeeen!

apu-kalipszis_bolcsode.jpg

Fotó: Apu-kalipszis

Ráadásul reggel Claudi nyugodtan elindulhat dolgozni, mert én fél 9-kor átviszem Emilyt a szomszédba, sietnünk sem kell, délután pedig elslattyogok érte. Ez a legjobb megoldás, megnyugodott a lelkünk.

Most már csak Emilyvel kell megszoktatnunk a bölcsibe járás gondolatát. Amiről először azt hittük, könnyű lesz.

Nem lett az.

Neki sem és nekünk sem. De erről majd később.

Folyt. köv.

Ha tetszett a bejegyzés és még többet olvasnál a modern apaságról, kövess Facebookon vagy Instagramon, illetve nézd meg a videóimat Youtube-on.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://apu-kalipszis.blog.hu/api/trackback/id/tr7314293595

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása