Minden szülő rémálma, hogy a gyereke nyilvános helyen bömböl és úgy vágja magát földhöz, mint Joli néni a felmosórongyot, de olyan ez, mintha azt várnánk egy Tarantino filmtől, hogy ne legyen benne véres jelenet. Pedig előbb-utóbb lesz. És előbb-utóbb bizony a te gyereked is bedobja majd a titkos fegyvert a nagyközönség előtt, ha eddig még nem tette (tudom, a tiéd egy csoda és ő soha nem csinálna ilyet, ez esetben gratulálok, ez az írás nem neked szól).

Fotó: Pexels.com

Szóval, ha végül megtörténik a már művészi szintű véres mészárlás (vagyis a hiszti beindul), nincs mit tenni, hagyni kell, hogy zavartalanul lefolyjon, és majd csak a pusztítás után lehet újra felmérni a károkat, nyalogatni a sebeket és folytatni az élménydús beszélgetést. Röviden ennyi a tanulság. Hiszen a hiszti amilyen gyorsan jön, olyan váratlanul el is múlik. A köztes időben semmi más nem kell, csak türelem és kitartás.

A párommal mindketten átéltünk már egy-egy nyilvános jelenetet. Claudi például épp egyedül volt Emilyvel egy drogériában (kötelességemnek tartom sürgősen én is megjegyezni, hogy egyébként Emilyvel máskor élmény a vásárlás!). Hazaérve elmesélte a tapasztalatait – a gyerek akkor már persze úgy tett, mintha mi sem történt volna, mosolyogva rágta a ropit a konyhapulton, közben érdeklődve figyelte az anyja élménybeszámolóját, mintha köze sem lenne ahhoz, amit hall –, hiszen sosem történt előtte még ilyen. És igen, elmondta, hogy a legrosszabb ilyenkor nem maga az ordító gyerek, hanem a körülötte lévő emberek, akik valamiért úgy érzik, hogy a viselkedésükkel jobbak egy hisztiző háromévesnél. Szóval, igaz a legenda. Igen, ti mindannyian bunkók vagytok, amikor a tehetetlen szülő és egy épp rossz passzban lévő gyerek felett ítélkeztek.

Mint tudjuk, a legcukibb kisangyalt is néha megszállja az ördög. Hidd el, te sem szeretnél velem vásárolni, ha épp rossz napom van (kérdezd csak a feleségemet, bár igaz, a jobb napjaimon se vagyok egy nagy élmény a boltban), így hát ne csodálkozz, ha egy gyerkőc, akit sok esetben zsinóron rángatnak a szülei, és aki még nem igazán tudja elmondani, hogy mit szeretne vagy éppen mit nem szeretne, váratlanul átfordul és a mennyezeten kezd el mászkálni hátra tekert fejjel, szikrázó szemekkel.

Legtöbbször azonban a hisztinek oka van, csak mi felnőttek, nem vesszük figyelembe, vagy egész egyszerűen annyira magunkkal vagyunk elfoglalva, hogy nem látjuk meg időben az előjeleit. Ilyen ok lehet például az a titokzatos, megfejthetetlen dolog, amit mi szülők éhségnek hívunk.

Egy ilyen eset tavaly nyáron történt, amikor egy szabadtéri gyereknap alkalmával hirtelen (?) olyan éhes lett a kölyök, hogy minden előzetes felkészítés nélkül földhöz vágta magát csak azért, mert nem oda ültem a fűben, ahová ő szerette volna.

Az ember azt gondolná, hogy hát mégis családi napon van, így az aktív szülők biztosan jobban megértenek egy ilyen helyzetben. Ahhoz képest, hogy elég nagy volt a zsivaj és a zenebona, hirtelen elég sok fül lett érzékeny a gyerekem hangjára. És persze a nyakizmok is hirtelen olyan erősen rándultak meg, hogy minden egyébnél fontosabb lett az, hogy a fejeket a hang irányába fordítsák. A többség azonban korrektül reagált, sajnos azonban nem mindenki.

Én viszont ignoráltam a jónépet és inkább a kislányommal foglalkoztam. Vagyis tettem, amit a legjobb tudomásom szerint ilyenkor tenni kell. Türelmesen vártam. Nem akarta, hogy hozzá érjek, hogy megöleljem, hogy beszéljek. Így hát felismertem, hogy azt kell tennem, amit a szülésnél: segíteni úgysem tudok, így hát a jelenlétemmel és kiegyensúlyozottságommal próbálom enyhíteni a feszkót. A világ körülöttem persze nem volt ennyire türelmes, de engem ekkor semmi sem tudott kizökkenteni a zenből. Hiszen mit segít ilyenkor egy pánikoló szülő...

Na már most, ezen a ponton jött el az a váratlan erő, ami képes volt megállítani a lavinát. Odajött az egyik barátunk és egész egyszerűen megkérdezte Emilytől, szeretné-e, hogy a karjába vegye őt. A válasz igen volt és egy hirtelen jött nagy csend. Majd mosolyogva elindultak enni. Én meg csak néztem ki értetlenül a fejemből, és pont úgy éreztem magam, mint akit éppen most vágtak át a palánkon.

A hisztit tehát bármilyen váratlan esemény elindíthatja, de szerencsére léteznek olyan előre nem látott külső behatások is, amik nagyon könnyen megtalálják az OFF gombot

De hiszti ide vagy oda, tudjátok még mi az, ami engem igazán kikészít? A nyavalygás! Amikor a gyerek és az idegeim úgy nyúlnak, mint egy rágó az 50 fokos aszfalton.

Nem akaroooooom, Én akartaaaaaaam, Neeeeeeem – ugye te is hallod magadban azt a félreismerhetetlen hanglejtést, amivel ezek a szavak csak egy hároméves száját tudják elhagyni. Mintha azt az énekesnőt, Anastacia-t bedobnák egy turmixgépbe. Egyedülálló módon képesek meggyalázni szinte bármilyen üzenetet ezzel a sípolva elnyújtott retorikával, ami több idegsejtet képes elpusztítani, mint Guszti bácsi 67 fokos kerítésszaggatója.

A nyávogás fogalma a tudomány megállapítása szerint az a gyermekek által gerjesztett, párzó macskákra emlékeztető hang, ami a szülőkben a legmélyebbről táplált nyugalmat és lelki egyensúlyt is képes tőből kirántani. A nyávogás nem összekeverendő a sokkal összetettebb, ősi, kontrollálhatatlan hisztivel. A nyávogás egy tudatos stratégia, háborús retorika, politikai manipuláció, a hatalmi harc része, ennek megfelelően csakis ellenállással, lázadással, valamint a közeljövőre vonatkozó baljós és sejtelmes utalásokkal állítható meg.

A témája pedig bármi lehet, az egészen komoly dolgoktól kezdve (az esti fürdés késleltetése) az egészen banális okokig. Mint amikor reggel sietünk az oviba (mert késésben vagyunk, mint általában) és gondolkodás nélkül ráhúzom a fejére a pulóvert. Na de hát ezt ő szerette volna megcsinálni! Így hát le kell vennünk ahhoz, hogy a mozdulatsort újra ő végezhesse el. Természetesen az autó összes ajtaját mindig neki kell becsuknia, ha pedig véletlenül balga módon megelőzöm, meg is kapom a magamét. A kakaót pedig csak ő keverheti. Ha én csinálom, nyilván nem jó, mert hát akkor azok már nem ugyanazok a kakaószemek... Érted, ugye? Tiszta sor.

Így hát nem marad más, mint a szigor és a türelem könnyed együttműködése, ami valljuk be, valójában nem is annyira könnyed dolog. Ha nincs más megoldás, hát nevetek rajta egyet, egyebet úgysem tehetek, mert végül még én is besokallnék, azt meg igazából senki sem akarja, hogy a földhöz vágjam magam.

Ha tetszett a bejegyzés és még többet olvasnál a modern apaságról, kövess a Facebookon vagy az Instagramon, illetve nézd meg a videóimat a Youtube-on.