Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy igen döcögősen induló bölcsikezdés. Az első heteket sok-sok sírás és nyafogás jellemezte, de egyszercsak - egy nem várt napon - eljött a töréspont. Azon a bizonyos reggelen a bölcsiben apukája átöltöztette a kis Emilyt, papucsot húzott a lábára, a kislány pedig hirtelen felállt és köszönés nélkül besétált a többiekhez. Megölelte a kedvenc dadusát, majd valamit mesélni kezdett a pulóverén található cicáról. Az apuka meg ott állt az ajtóban értetlen és csodálkozó tekintettel, miközben az öröm, a hitetlenkedés, na meg a megkönnyebbülés érzése kavargott benne. Hogy jutottunk ide?
Photo by Aaron Mello on Unsplash
Vigyázat, spoiler veszély: igen, Emily szeret bölcsibe járni, végre egy szeretett és nélkülözhetetlen hely lett számára. Halleluja! Akárcsak egy második otthon. Ha betegség vagy szünet miatt ki kell hagynia néhány napot (urambocsá’ egy hetet), alig várja, hogy megszabaduljon a 24 órás felügyetünktől és áttegye napközbeni székhelyét az unalmasnak egyáltalán nem nevezhető kedvenc kis közösségébe.
Egyszer egy idős nénitől azt hallottuk, hogy bármennyire is hisztizik egy gyerek az első hetek során a bölcsiben (vagy oviban), ha eszik, biztosan nem lesz baj. Ez egy régi teória, és úgy tűnik igaz. Az evés ugyanis sok mindent elárul és ha egy gyermek egy idegen helyen, idegenek között is eszik, az azt jelenti, hogy megvan a bizalom és a sírás csak átmeneti. Nos, Emily esetében voltak kemény napok, nehéz búcsúzások és óriási nemakarások, de egy dolog állandó volt: mindig mindent megevett, sőt, még a nevelőnénik ebédjét is sokszor kikunyerálta. Ha ezt már az elején tudtuk volna...
Az első hetek tényleg döcögősek voltak (sőt, az első napok egyenesen katasztrófálisan indultak), és bár Emily bölcsije egy nagyszerű és rendkívül barátságos hely - ahol az elképzeléseinknek megfelelő környezetben és módon nevelik őt -, eleinte mi is nehezen viseltük ezt a változást.
Ne hibáztass!
Nem volt könnyű megbírkozni a gondolattal, hogy a kétéves kislányunkat napközben mások gondjaira bízzuk. Felemás érzelmek kavarogtak bennünk, hiszen meg voltunk győződve a döntésünk helyességéről és fontosságáról, mindezt mégis egy kis lelkiismeretfurdalás és kétség fűszerezte.
Jelen esetben leginkább egzisztenciális kérdésekről volt szó: a feleségem új álláslehetőséget kapott, amit hiba lett volna elszalasztania, ma pedig olyan munkája van, aminek minden percét élvezi. Tudom, az anyabíróság ítélete szerint egy szörnyeteg az, aki a munkáját választja a gyereke helyett, de jó ügyvédeink vannak, akik tisztában vannak vele, hogy tökéletes világ nem létezik.
Ahogy én sem vagyok csak egy pénzkereső és családfenntartó biodíszlet, akinek a sztereotípiák szerint fontosabb a munkája a gyerekénél, hanem teljes értékű és odaadó apa is akarok lenni közben, úgy jogos elvárás a feleségem részéről, hogy ő sem csupán egy olyan láthatatlan munkákra szakosodott anya legyen, akinek a kezéhez ragadt a fakanál, hanem dolgozni vágyó nő is egyben, karrierépítési és önmegvalósítási szándékkal (mielőtt elkezdenéd forgatni a szemed azon, hogy egy mondatban szerepelnek az olyan elcsépelt szavak, mint a karrier, az önmegvalósítás és a nő (!), gondolj bele, hogy nekem mennyire kínos, hogy még 2019-ben is le kellett írnom ezt a mondatot - na most már szitkozódhatsz).
Nem mellékes az sem, hogy a bölcsinek köszönhetően nem kellett irodát bérelnem, ehelyett ismét dolgozhattam otthonról, hiszen egész nap üres lett a ház (tudod, kisgatyában, ágyban fekve...)
A leválasztással járó új életmód viszont – bármennyire is akartuk ezt és bármennyire is próbáltuk Emilyt illetve magunkat is erre felkészíteni – mégiscsak hirtelen jött.
Bár sosem mutattuk jelét, valószínűleg Emily is megérezte, hogy nem vagyunk teljesen kibékülve a gondolattal, hogy ezentúl nem velünk tölti a napjait. Hiszen szokatlan érzés volt számunkra, hogy nem tudjuk mit csinál majd, hogyan viselkedik távollétünkben, vagy éppen milyen a kedve.
Néhány nappal a bölcsikezdés előtt sorban pattantak ki a fejünkből a kérdések:
Hogyan fogjuk Emilyt reggelente felébreszteni és ő ezt hogyan fogja viselni?
Hogyan fog délutánonként nélkülünk a bölcsiben elaludni?
Hogyan fog viselkedni idegenek között, ha mi nem vagyunk ott?
Jól fog enni?
Mit fog csinálni, ha hiányzunk neki?
Haragudni fog ránk, hogy ott hagytuk?
Hogyan fogja feldolgozni, hogy nem velünk tölti a napjait?
És mi hogyan fogjuk feldolgozni, hogy nem együtt töltjük a napot?
Megváltozik vele a kapcsolatunk?
Hirtelen egy csomó kétség merült fel bennünk, és bizony néhányszor annyira elbizonytalanodtunk, hogy még azt is megkérdőjeleztük, megéri-e ez az egész.
Persze, ha Emily néhány nap alatt megszokja a bölcsibe járást, könnyebb lett volna, de – talán éppen mi miattunk, vagy mert megérezte, hogy van rajtunk fogás – a sírós időszak elhúzódott.
Nem volt mindegy az sem, hogy egy teljesen új rendszerre kellett mindhármunknak átállnunk.
A bölcsivel elkezdődött egy újfajta családi rutin, ami várhatóan a következő másfél évtizedben az életünk része lesz. A gyerekünket végérvényesen behúzza a külső társadalom (a „rendszer”, ha szabad így nevezni), annak minden előnyével és hátrányával együtt. Nyilván örültünk volna, ha ezt három éves koráig kitolhatjuk, de mindeközben számtalan szülő azt mondta nekünk, hogy éppen azért volt ez jó döntés, mert az óvoda kezdésnél csak még nehezebb és nyafogósabb lenne a váltás.
A lényeg, hogy az új életmódot azóta megszerettük. Bár rohanósabb, az tuti, de biztosan te is ismered a dörgést.
Röviden egy átlagos reggelem: ébredés, késésben vagyunk, mosakodás, késésben vagyunk, fogmosás, késésben vagyunk, öltözködés, késésben vagyunk, reggeli, késésben vagyunk, kabát és cipő, késésben vagyunk, rohanás, késésben vagyunk, odaértünk, naná, hogy késésben vagyunk!
Emily viszont minden nap várja a bölcsit, szereti a dadusokat és sok új barátot szerzett. Nem is beszélve arról, hogy számtalan új élményt kap és naponta valami újat tanul: verseket, meséket és dalokat, olyan dolgokat, amikre nekünk már akkor sem lenne kapacitásunk, ha 24/7 együtt lennénk.
Jó dolog, hogy Claudi két és fél év után újra napi szinten dolgozik, így nem csak az anyai teendők töltik ki a napjait. Jó dolog, hogy közben úgy osztjuk be az időnket, hogy a lehető legtöbbet legyünk Emilyvel. Jó dolog, hogy a mindezek ellenére jól össze tudjuk hangolni a munkát a magánélettel (mert mint azt már egyszer megírtam, ez nem mindenkinek sikerül). Jó dolog, hogy közben Emily jó kezekben van.
Ja igen. A kérdéseinkre pedig szépen sorjában megkaptuk a válaszokat.
Magától és többnyire jól.
Simáááán.
Remélhetőleg úrihölgy módjára.
Három hónap alatt plusz egy kiló...
Ugyan!
Ugyan!!
Ugyan!!!
Ugyan!!!! (na jó, azért néha igen)
A bölcsi e tekintetben nem oszt, nem szoroz.
Szóval mondom, király hely ez a bölcsi.
Ha tudni szeretnéd, hogyan találtuk és választottuk ki a bölcsit, olvasd el a Bölcsi-sorozat 1. részét, ha pedig a kezdeti nehézségekre és kihívásokra vagy kiváncsi, akkor kattints a trilógia 2. részére.
Ha tetszett a bejegyzés és még többet olvasnál a modern apaságról, kövess Facebookon vagy Instagramon, illetve nézd meg a videóimat Youtube-on.
