Kis Emily mindenhol ott van, ahol mi. Velünk eszik, fürdik, alszik és a játszótérre is elkísér. A dolog pikantériája, hogy „kis Emily” a kislányunk képzeletbeli barátja.

Fotó: Unspash

Van abban némi üdítő hiúság, ha egy kisgyermek a képzeletbeli barátját önmagáról nevezi el. Emily épp ezt tette, bár aki ismeri az apját (én lennék!), nem csodálkozik a nárcisztikus hajlamokon. Hagyjuk is ezt!

A kislányom három és fél éves, a világ számára láthatatlan kicsi Emily pedig egy-két hónapja jelent meg az életünkben. A nap nagyrészében velünk van és szépen lassan az életünk részévé válik. Emily szinte állandóan a kezében tartja őt vagy éppen a zsebébe teszi, öltözteti, oviba viszi és még a vécére is ráülteti. Azt mondja, ő az anyukája és vigyáz rá. A gondoskodásba legtöbbször minket is bevon, hiszen olyan is előfordult már, hogy a kezembe adta őt, mondván, fogjam meg egy pillanatra, amíg ő előhúzza a Lego dobozt a polc aljáról (igen, jól képzeled, úgy álltam teljesen normális arcot vágva a szoba közepén, mint aki egy ismeretlen méretű láthatatlan valakit tart a kezében), adjam oda a képzeletbeli cipőjét és kabátját, vagy az autóban kössem be az ő biztonsági övét is. Megtettem. Bár a tenyerében hordozza őt, később megtudtuk azt is, hogy alig alacsonyabb nála, szóval a fizika törvényei rá nemigen vonatkoznak. Ja, és fekete színű a bőre (nem, nem migráns!).

Többet nem nagyon tudunk. Néha látjuk, hogy vigasztalja, amikor éppen „sír”, együtt játszanak a cicával, de egyébként nem túl gyakran beszél hozzá, legalábbis előttünk nem.

Érdekes volt nézni azt a cuki helyzetet, amikor még a játszóházban is a kezében tartotta és mielőtt lecsúszott volna a csúszdán az ölébe tette őt, vagy éppen maga mögé ültette a triciklin. Engem mindez egyáltalán nem hozott zavarba, más pedig eddig a közvetlen környezetünkön kívül nem is vette észre. Semmi gondom kis Emilyvel, amíg azt nem súgja nagy Emily fülébe, hogy gyújtsa ránk a házat.

„Jó tudni, hogy a mi kislányunk a fura lány a csoportban” - konstatáltam kicsit büszkén, mert azt vallom, inkább legyen picit kívülálló, mint olyan, aki kérdezés nélkül beáll a sorba, de aztán utánaolvasva rájöttem, hogy ez egyáltalán nem kirívó dolog, sőt még csak nem is furcsa.

Egy felmérés szerint ugyanis a hétévesek kétharmadának legalább egyszer az életében volt már képzeletbeli barátja. Ha ez nem tűnik túl releváns adatnak, az oktatás területén dolgozó felnőttek tapasztalait felmérő külföldi kutatásokból is hasonló arányok jöttek ki.

Arra vonatkozóan, hogy miért hozzák létre őket a gyerekek, több teória is létezik – az egyedüllét leküzdésétől kezdve a kreativitás kiélésén át egészen addig, hogy így növelik az önbizalmukat és gyakorolják a társadalmi érintkezést -, de abban egyetértés van, hogy a képzeletbeli barátok által a gyerekek könnyebben bele tudják élni magukat mások helyzetébe, könnyebben elfogadják mások cselekedeit, nézőpontjait és szokásait. Nem véletlen, hogy négyéves kor körül jelennek meg leggyakrabban, mert a kicsik ilyenkor tudatosítják, hogy a körülöttük lévő embereknek más igényeik és vágyaik vannak, mint nekik, és minden ember máshogy fejezi ki magát.

Így hát nagy segítség számukra ilyenkor egy elképzelt barát, aki vagy pontosan olyan mint ők, vagy éppen ellenkezőleg olyan tulajdonságai vannak, amilyenre ők is vágynak. Nem véletlen például, hogy sok képzeletbeli barát szuperképességekel is rendelkezik.

Sokan kérdezték tőlünk, hogy nem azért jelent-e meg kis Emily, mert a nagy Emilynek nincsenek testvérei. Nos, az igaz, hogy a pszichológusok szerint a képzeletbeli barátok nagyobb arányban fordulnak elő az egykéknél, a legidősebb testvéreknél, sőt a lányoknál is, vagy éppen azoknál a gyerekeknél, akik keveset töltenek képernyő előtt – egyszóval többet unatkoznak és több idejük van fantáziálni -, nincs azonban kimutatható összefüggés a testvérek száma, a kultúrális háttér vagy éppen a család társadalmi helyzete között.

Amit viszont biztosan tudunk, hogy a régi elmélet, miszerint a képzeletbeli barátok a bezárkózott, freak, magányos vagy pszichikai problémákkal küzdő gyermekeknél jelennek meg, egyáltalán nem igaz.

Sőt, a képzeletbeli barátokat nagyobb valószínűséggel inkább a tehetséges, a kreatív és a jó kommunikációs készségekkel rendelkező gyerekek hozzák létre (ezek alapján Emily tényleg tiszta olyan, mint az apja!).

Sőt, valójában segítik a gyermekek fejlődését.

Az általam olvasott irodalom alapján a megjelenésük teljesen hétköznapi dolog, és nem is kell túloldani. Nem szabad emiatt sem túlértékelnünk, sem kinevetnünk, vagy éppen ledorgálnunk a gyereket, egyszerűen hagyjuk, hogy létezzenek addig, amíg a gyermek akarja vagy szüksége van rá. Legkésőbb tíz-tizenegy éves koráig úgyis eltűnnek. Ha nem, akkor talán ideje orvoshoz fordulni...

Ha tetszett a bejegyzés és még többet olvasnál a modern apaságról, kövess a Facebookon vagy az Instagramon, illetve nézd meg a videóimat a Youtube-on.