Késő este van, Claudival lassan nyugovóra térnénk, így bemegyünk a hálószobába. A félhomályba lépve megállunk, mert nem hiszünk a szemünknek. Valami van ott a sötétben. Halk neszeket ad ki, mocorog és nagyon-nagyon hosszú. Annyira, hogy keresztben fekve elfoglalja a franciágy felét. Csendben odalopakodunk hozzá, mellé fekszünk, óvatosan megérintjük és megszagoljuk. Nem moccan, csak szuszog. Olyan, mint egy gyerek, aki most pottyant le közénk. De hát az előbb még csak egy baba volt. Még mindig nem hiszünk a szemünknek, olyan gyorsan megnőtt. Áhitatban ülve csodáljuk őt. Nézzük, milyen békésen alszik. Na és milyen nagy!

Hát ezzel a soha véget nem érő, végtelen gondolatmenettel szembesülünk minden este, amikor Emily mellé fekszünk az ágyban.

Kettős érzelmeket élek át a kislányom felturbózott növekedési hormonjainak köszönhetően. Egyrészt szembesülök az idő kegyetlen múlásával, mert miközben a tükörbe nézve azt hiszem, hogy minden oké, holnap is ugyanilyen őszülő fasz leszek, mint tegnap voltam, Emilyt megpillantva mindig rájövök, hogy bizony csak úgy röpködnek a hónapok. Elég kemény viszonyítási alap.

Egy hónapja például még át tudott szaladni a lábaim között, ma már nem fér át alattam. Néhány hete még csak a színes képek érdekelték a könyvekből, most a hozzá tartozó mesét is meghallgatja. Eddig csak táncolt a vidám dalocskákra, de már énekli is őket. Nemrég csak megmutatni tudta az állatokat, most pedig egyre többnek a nevét is mondja. Vagy legalábbis valami hasonló hangot ad ki.

Szóval zajlik az élet, gyarapodnak az újdonságok. Napról napra, hétről hétre.

Az óra ketyegésének sokkja mellett viszont rájöttem arra is, hogy a nagyobb gyerek, nagyobb fun. Mindig meg tud lepni valamivel. Mostanában már nem csak játszunk, hanem például teljesen értelmes konverzációkat le tudunk vezetni anélkül, hogy bármelyikünk is belealudna. Néha annyira komolyan elbeszélgetünk a napunkról, hogy megfeledkezem kivel dumálok, így felteszek neki egy-két bonyolultabb kérdést. Mondjuk valami ilyesmit: És mennyit aludtál délután? Ilyenkor egy sima „he?” returnnel és összehúzott szemöldökkel azonnal jelzi nekem, hogy azért válogassam meg a kérdéseimet.

Na és mit gondolsz, melyik szó a kedvence? Igen, pontosan az. Az utóbbi hetekben úgy belemerült a NEM szócska önfeledt ismételgetésébe, mintha Sirinél megakadt volna a lemez. Esküszöm még álmában is rázza a fejét és megállás nélkül határozott „ö-ö” hangokat ad ki. Ha pedig fent van, akkor is élménydúsak a beszélgetéseink:
-Éhes vagy?
-E-e.
Közben persze az asztalról elcsórt ropi lóg ki félig a szájából, de nem is figyel rám, mert a mesét nézi.
-Ráülsz a bilire?
-Nem! – mondja hanyagul odavetve.
-Akkor megyünk fürödni?
-Nnnnnem! – jelenti ki határozottan, mert most már tényleg nagyon zavarom.

Ilyenkor azért néha bevetek egy-egy beugratós kérdést.

-Te vagy Emily?

Kicsit röhög, de azért a fejét rázva tájékoztat a tényekről:
-Neeeem!
Egyetlen vigaszom, hogy a „szereted apát?” kérdésre legalább nem mond semmit...

Szóval, haladunk a korral, olyan ez, mintha állandóan autót cserélnénk. Mindig van egy újabb, nagyobb és jobb Emilynk. És ez nagyon szórakoztató. Az iránta érzett szerelmünk pedig a talpa méretével arányosan és megállíthatatlanul csak nő.

A gond csak az, hogy mindeközben hiányzik a régi Emily is. Olyan ez, mint amikor az ember édes nosztalgiával gondol vissza a régi autóira, hiszen olyan sok kellemes emlék kötődik hozzájuk. A pici baba, amelyik még esetlenül mászott, akinek megvoltak azok a mozdulatai és szokásai, amiket ma már hiába keresünk. Lassan a feledés homályába vesznek. Régebben, ha megszagoltam a nyakát, éreztem azt az édeskés-savanykás babaillatot, ma már inkább a vacsora szagát érzem rajta. És pontosan tudom, hogy azok az emlékek, a pillanatok, amiket most élek át, ugyanúgy fognak hiányozni néhány hónap vagy év múlva, amikor már egy nagyobb Emily fog vigyorogva visszanézni rám.

No, hát ezért kell minél több időt töltened a gyerekeddel, mert ha lemaradsz, akkor kimaradsz. Az összes korszak nagyon gyorsan véget ér, és jópár melankolikus nóta is megmondta már, hogy ami elmúlt, az nem tér vissza többé. Maximum a következő gyereknél. De hát az már egy másik gyerek.

Ha úgy érzed, hogy a munkád miatt kevés időt tudsz tölteni a gyerekeddel, töltsd ki ezt a kérdőívet.

Ha tetszett a bejegyzés és még többet olvasnál a modern apaságról, kövess a Facebookon vagy az Instagramon, illetve nézd meg a videóimat a Youtube-on.