Apa nem! Én! – parancsol rám Emily, így adva tudtomra, hogy ő dönt a sorsom felől. Mutatóujjával a mellkasát bögdösi olyan elszántan és szigorúan, amilyen elszánt és szigorú csak egy majd' kétéves lehet. Közben éles hanggal kiáltozva ismételgeti a fenti mondatot, különös figyelmet szentelve az egyes szám első személyre. Nincs más választásom, át kell adnom neki a terepet, mert ő úgy kívánja.

Én.

Manapság naponta többször eljátszódik nálunk hasonló jelenet, csupán az alany változik. Anya nem! Nagyi nem! Papi nem! Sőt, még az udvarunkon gyanútlanul kóborló cica is kap egy jó nagy adag NEM-et! Pedig ő tényleg nem csinált semmit, csak véletlenszerűen éppen arra sétálgatott, aztán persze rémülten konstatálta, hogy egy 80 centis kisfőnök hangos kiáltozással próbálja neki elmagyarázni, hogy ne arra menjen, amerre éppen gondolja. Mert hát ő nála is jobban tudja, hogy milyen irányban kéne egy kóbormacskának tovább haladnia.

Én.

Az uralom átvételének vágya egyébként bármi lehet. A lényeg, hogy egy tetszőleges pillanatban egy tetszőlegesen kiválasztott személy (vagy állat) ne a sajátmaga által tetszőlegesen gondolt dolgot csinálja, hanem azt, amit Emily diktál. Vagy azonnal álljon le az adott tevékenység végzésével, hiszen ő azt előzetesen nem hagyta jóvá, és maradéktalanul adja át az irányítást neki. Kávét szeretnék csinálni? Természetesen Emily ott terem, hogy asszisztáljon. Le szeretnék ülni a kanapéra? Csak nem képzeltem, hogy van ott még szabad hely, ha ő már egyszer ott csücsül. Megkenném neki a kenyeret? Ugyan, ezt majd ő megoldja. Szóval: Apa nem!

Én.

Így állunk most. Van otthon egy kis diktátorunk, aki nagytestvérként kontrollálja az életünk legváratlanabb pillanatait. Mindenről tudni akar, mindenre kiváncsi, és ha valami nem az ő elképzelései szerint történik, azt bizony elég egyértelműen a tudtunkra adja. Ma reggel például leültem mellé az asztalhoz, hogy együtt reggelizzünk. Hirtelen rázendített az „Apa nem!” harsona, én meg meglepetésemben megint nem értettem, hogy mi a tosz van. Néhány pillanattal később a párommal rájöttünk, hogy rossz széken ülök, ott anya szokott ülni, apa meg a másik oldalon. A kis bestia keményen kioszt, ha nem a megszokott mederben történnek a dolgok. Ha Claudival kulcsot cserélünk vagy például az anyja papucsát egy vendég veszi fel. Rend a lelke mindennek. Szóval elmagyarázza, mert mi figyelmetlenek vagyunk, ő meg jobban tudja.

Én.

Szerencsére ennek az állapotnak vannak kedvező aspektusai is. Múltkor például kivételesen papucs nélkül járkáltam a házban, Emily azonnal a szokásos „apa nem!” felkiáltással megálljt parancsolt, hozta a lábbelit, majd a szintén megszokott és nem kevésbé hangos „én!” kinyilatkoztatás mellett ráhúzta azt a lábaimra. Máskor a nagyszülőkkel marionett bábként játszik. Kézenfogva A-ból B pontba rángatja őket különösebb ok vagy cél nélkül. Le kell ülniük, hogy aztán felállhassanak. Vagy éppen fordítva. Vagy éppen mindkettő. Vagy éppen mindkettő egyszerre. Mutogat, integet, jelez, mint azok a lámpás fickók az anyahajókon. Ha pedig valamelyikük nem úgy mozdul, ahogy ő kívánja, jön a hanyag kéz- és fejrázás. Odarohan, akár egy ingerült rendező a színházi probákon és újra elmagyarázza a tennivalókat. Az instrukciók rövidek és lényegretörőek: Nem! Ott! Ide! Így! Vissza! Még! Csüccs! És persze az elengedhetetlen:

Én.

Tudom, hogy van dackorszak. Na de énkorszak is létezik? Ha igen, meddig tart? És meddig mehetünk el? A türelmünk nyilván végtelen és ezek az apró gegek egyébként is több vidám pillanatot okoznak nekünk, mint az Agymenők teljes utolsó évada, úgyhogy minket nem igazán zavar (hogy a nagyszülők mit szólnak ehhez, azt eddig inkább nem kérdeztem tőlük). Egyébként is legtöbb esetben ártatlan kis játékról van szó, amit nem titkoltan önmaga (és néha) a környezete szórakoztatásának céljából szervez. Észrevettem ám, hogy imádja a hóbortos bohóc szerepét és nyilván rá is játszik, mindenesetre cuki, amikor belép az ajtón és egyből mindenkit hazavág az ellentmondást nem tűrő határozottságával.

Én.

Mindent ő tud a legjobban. Mindent ő akar csinálni. Mindent ő magyaráz el. Ennek a jó oldala az önállóság, amikor a nagy aktivitásának köszönhetően a házimunkában segítkezik, vagy maga eszik és az istenért sem engedi, hogy mi etessük. Örülök, hogy a hihetlen fejlődésének köszönhetően még két éves kora előtt felfogja a körülötte zajló események logikáját. Észreveszi, ha valami nem stimmel, érti, hogy miről beszélünk és felfogja, hogy mit, miért és hogyan csinálunk. Az énközpontúság pedig ezzel a gyors fejlődéssel csomagban jön. Lassan kapizsgálja, hogy ki ő és mit akar. Először is persze nagyobb teret az önmegvalósításra. Ez dícséretes. Hajrá! Csak arra kell majd vigyáznunk, hogy ez ne menjen át önzőségbe. Azt hiszem, hogy ez a mi felelősségünk. Az új taktikánk pedig az, hogy elmagyarázzuk neki, hogy együtt minden jobb. Közösen csináljuk a dolgokat és megosztunk. Mert egy család vagyunk. Úgyhogy, amikor azt halljuk, hogy ÉN, gyorsan kijavítjük őt erre:

Mi.

Ha tetszett a bejegyzés és még többet olvasnál a modern apaságról, kövess a Facebookon vagy az Instagramon, illetve nézd meg a videóimat a Youtube-on.

Fotó: Pexels.com