Mit érdemes tudni, mielőtt bevállalod, hogy ott leszel a gyereked születésénél? Érdemes egyáltalán bevállalni? Milyen érzés ott lenni?
Nem fogok hazudni: a szülés kegyetlen, véres és fájdalmas thriller, de az a fajta, amit érdemes végignézni.
Ahhoz a nehéz és fajsúlyos filmhez lehetne hasonlítani, amely úgy magába szippant az első másodperctől a végéig, hogy észre sem veszed, hogyan futott el három óra az életedből. Egy izgalmas, magával ragadó és egyedi klasszikus, idézhető beszólásokkal valamint olyan történettel, amelyen egyszerre borzongsz, izgulsz, sírsz és nevetsz. Spirituális élmény a végén akkora katarzissal, hogy a szíved is belefájdul. Számomra ilyen a tökéletes film.
A közhiedelemmel ellentétben a szülés viszont nem horror. Néhány barátom, amikor megtudta, hogy végig ott voltam és igen, azt is láttam, ahogy kijött a gyerek feje, egy emberként hördült fel, az arcukba szökött a rettenet és az undor (tudom, kicsit furák, de mit csináljak velük, mindig visszajönnek). Nem értették, miért mesélem mosolyogva, hogy az egész nem is annyira szörnyű. Mert tényleg nem az, nekem elhitetitek. Bár van benne vér, testnedvek és sikolyok, semmiképp sem tartozik az émelyítő kategóriába. Én az a fajta hipochonder vagyok, aki más betegségét és fájdalmát sem képes elviselni. Ha csak azt hallom, ahogy valaki a betegsége, sérülése, orvosi beavatkozása történetét meséli, gyorsan leállítom, mert én is elkezdem érezni magamon és egyből rosszul leszek.
Ilyen előzmények után nem csoda hát, hogy a családom megpróbálta jelezni, lehet nem az a fajta harcedzett férfi vagyok, akinek a szülésnél a helye. A nővérek a felkészítő tamfolyamon nem győzték hangsúlyozni, értik ők, hogy most trendi az apás szülés, de nem minden férfinak való, csak az jöjjön, aki 100%-ig biztos benne.
Hogyan csináltam mégis végig? Egyrészt annyi legendás történetet hallottam már a szülés ÉLMÉNYÉRŐL, nem engedhettem meg a luxust, hogy nem adok magamnak egy esélyt. Utólag egyértelműen kijelenthetem, hogy jó döntés volt. Pánikmentesen, magabiztosan és a rosszullét legcsekélyebb jele nélkül éltem át életem egyik legnagyobb kalandját.
PONT ANNYIRA VOLT FÉLELMETES, MINT AZ ELSŐ SZEX VAGY AZ ELSŐ EJTŐERNYŐS UGRÁS.
Mindkét dolog előtt megvan az ismeretlentől való félelem, amikor aggódsz, mert nem tudod milyen lesz. Miközben átéled, az idő felgyorsul és egy új énedet fedezed fel, utólag pedig életed élmények találod. Lehet, hogy a sok ijesztgetés és az önkontroll hatására voltam ilyen koncentrált, de tény, hogy ott és akkor valamiért minden másnak tűnt. Igaz, fejben hónapokig készültem a nagy napra.
Megpróbálom hát összefoglalni, MIVEL LEHET ELKERÜLNI AZ APÁS SZÜLÉS KUDARCÁT.
Az első számú szabály (nem én találtam ki, a főnővértől hallottam), ami valóban segített:
1. A FÉRFINEK EL KELL VONATKOZTATNIA MAGÁT A SZÜLŐ NŐ FÁJDALMÁTÓL.
Nem szabad sajnálni őt, mert a legtöbb esetben ott bukik meg a történet. Úgy kell tekinteni a szenvedésre, mint a szülés nélkülözhetetlen velejárójára, nem lehet megúszni, kikerülni, elbújni előle. Szülés közben fájdalom és kín jut a nőnek bőven, a kérdés csak az, mennyi. Viszont ezek a fájdalmak nem egy betegség tünetei, hanem egy természetes folyamat részei. A férfi dolga az, hogy ezt megértse és ne arra koncentráljon mije és mennyire fáj a nőnek, hanem arra, hogy minden nyugodt legyen.
Amikor a szülőszobán a vajúdás csúcspontján volt a párom, aki reggel óta várta, hogy elinduljanak végre a „valódi” fájások, megjelent az idős nővérke, aki egész nap vele foglalkozott. Claudi majd összecsuklott és az ágy végénél állva, fogát összeszorítva markolta a korlátot. A nővér hozzá hajolt, mélyen a szemébe nézett és ijesztő higgadtsággal megkérdezte: Na, utálja már a világot, aranyoskám? Clauditól csak egy enyhe bólintásra futotta, a nővérke pedig elégedetten azt válaszolta: Na látja, akkor most már végre szülünk, majd megsimogatta a vállát és mosolyogva távozott. Később megjelent a szülészorvos is: Na nyuszikám, nagyon fáj? Újabb réveteg bólintás. Nagyszerű, minél jobban fáj, annál jobb, majd egy rövid ellenőrzés után elégedetten sarkon fordult. Néhány perccel csupán a szülés előtt, amikor már a nagyon gyakori és nagyon mély fájások tépték a feleségemet, a doktor a nővérrel a szemben lévő szobában kávézgatva haláli nyugalommal beszélgetett munkahelyi pletykákról. Közben azért figyeltek minket és gondolom higgadtan konstatálták, hogy minden a maga rendje és módja szerint FÁJ. Na szóval, a szülészeten így tekintenek a fájdalomra. Nyilván nekem nem volt ennyire mindegy, de megértettem, hogy a szülésnek – akár a szerelemnek - fájnia kell és kész.
A második szabály, amire végül minden férfi úgyis rájön, hogy
2. A FÉRFI A LEGHASZONTALANABB DOLOG A SZÜLÉS SORÁN.
Segíteni ugyanis nem tudsz. A fájdalmat enyhíteni alig-alig vagy képes a masszázsal amit tanultál (meg hát minek is, akkor jó, ha fáj, ezt megtanultuk ugye), valószínűleg a legtöbb esetben útban vagy, egy idő után pedig a párod úgysem hallja a biztató szavaidat és nyugalmat árasztó dicséreteidet. Ha meg igen, akkor le se szarja. Egyszóval te vagy a szükséges rossz. Egyébként sem fogod tudni, mit csinálj.
Mivel nem lehettem ott a vajúdás egész ideje alatt, úgy egyeztünk meg Claudival, hogy értesít, ha már elkezdődtek a sűrű, rendszeres szülési fájdalmak. Délután 4 órakor kaptam az sms-t: Gyere. Most! (többet leírni nem tudott). Én remegve, zakatoló szívvel érkeztem, az adrenalin tíz emelet magasban, a gyomromban összegyűlt az elmúlt 9 hónap minden izgalma. De amikor bekísértek a szobára és végre együtt voltunk, megnyugodtam. Tudtam, hogy most már minden rendben lesz, közösen megcsináljuk. Csak néhány perc kellett, hogy rájöjjek, nem csináljuk meg együtt, mert ez
EGYEDÜL A NŐ HARCA.
Férfiként az egyik első megoldandó problémám az volt, hogy mihez kezdjek magammal. A szobán rajtam kívül mindenki részt vett már vagy ezer szülésen, vagy éppen szült, így én voltam az egyetlen, aki szűz volt ezen a területen. De hát fejben felkészültem én, gondoltam, férfi vagy baszki, így megpróbáltam nyugodt arcot vágni, felvenni az „ezt is megoldom” pózt és távolságtartó professzionalizmussal figyelni a szerelmem szenvedéseit. Az egyik dolog amit megfigyeltem, hogy a szülés nem ismeri a humort, EZ NEM EGY VÍGJÁTÉK. Eleinte a zavaromat ugyanis megpróbáltam egy-két laza „feszültségcsökkentő” viccel elhessegetni, de gyorsan rájöttem, nem megfelelő a hely és az időpont. Pedig Claudinak jó a humorérzéke. Amikor eltörte a kezét, akkor is tudott magán nevetni, de most még csak egy véletlen félmosoly sem jelent meg az arcán, még a viszonylag enyhe - fájdalmak közti - időszakokban sem. Ekkor megértettem, hogy ez a fájdalom TÉNYLEG BRUTÁLIS. Gyorsan összefoglaltam, mit tanultunk a tanfolyamon, meg mit láttam az On the Spot szülésről szóló részeiben. Fenék-, gerinc- és derékmasszázs. Jó erősen. Egy ideig segített, aztán már nem, így abba hagytam. Próbáltam a simogatást, de csak a fájdalmak között, közben nem mertem hozzá érni. Nem akartam túl sokat beszélni sem, hogy ne idegesítsem, így csak csendben suttogtam néhány „Mindjárt vége”, „Jól csinálod”, „Ügyes vagy” kifejezést, és ezek különböző variációit.
Megjelent a doki, cinkos mosollyal rám kacsintott és feltette a milliós kérdést: Na milyen érzés itt lenni egy szülésen? Én próbáltam a leglazább képet vágni, hogy a pánik legkisebb jelét még véletlenül se vegye észre rajtam, éppen valami frappáns válaszon gondolkodtam, de őt ez már rég nem érdekelte, mintegy megfeledkezve rólam a párom felé fordult és őt vizsgálta. Fél óra után már egy kicsit otthonosabban éreztem magam. Képes voltam a fájdalmai közben is teljes odafigyeléssel a páromra figyelni. Fogtam a kezét, amikor sétálni próbált, rám hajtotta a fejét, amikor a fittlabdán ült. Próbáltam OTT LENNI VELE. Rá koncentráltam, kizártam a külvilágot és nyugodt voltam. Végül arra is rájöttem, miben lehetek a segítségére. Az ágy mellett állva a vastámlába kapaszkodott és arra hajtotta a fejét. Így hát leültem mellé, oda nyújtottam a kezemet kapaszkodó és párnaként. Auch! Mennyi erő egy ilyen kicsi kézben. De azért örültem, hogy van valami praktikus hasznom is.
A szülés során megtanulod tisztelni a nőt. Na de nem azért, mert szuperhősként természetfeletti erővel tűrné a fájdalmat. Dehogyis! Ez nem az a mese. A kín és a félelem valóságos, érthető okokból a legtöbben ezt nem tűrik jól. Volt ott minden: eltorzult arc, görcsben feszülő test, elementáris erők, nyögés, nyüszítés, jajgatás. Az a mennyiségű energia, amit a nő felszabadít a szülés során, szerintem 1 hétre fényárba úsztatna egy várost. Szóval, nem amiatt fogsz a szülés után csodálattal nézni a nőre, mert valami titokzatos misztikum okán emelt fővel, büszkén és magabiztosan világra hozott egy gyermeket, hanem azért, mert megtörve, kifacsarva, reszketve, remegve és kétkedve bár, de alázatosan végigcsinálta.
Később, amikor már túl voltunk az egészen Claudi elmondta, örült, hogy nem voltam „zavaró tényező”, épp csak annyit tettem amire szükség volt. Azt hiszem ennyi a férfi szerepe, és ez a harmadik szabály:
3. SEMMIT SEM KELL CSINÁLNI, CSAK OTT KELL LENNI.
