A szülő és az álomisten harca

2017. április 10. 16:52 - Ficza J.

Van a gyereknek ez a fura izéje: hogy nem mindig úgy alszik, ahogy szeretnénk. Az utóbbi időben Emily e tekintetben kissé kiszámíthatatlanná vált.

Persze, így sincs okunk panaszra, hiszen legtöbbször irigylésre méltó helyzetben vagyunk: éjszakánként ágyúval sem lehet felébreszteni, végig csendben szuszog mellettünk és először csak hajnalban halljuk a hangját, majd egy kis szoptatás után gond nélkül alszik tovább. Bevallom, egyszer, amikor velem maradt otthon, „elfelejtettünk” felkelni és fél 11-kor ébredtünk. Ne utáljatok! Azóta is ez a cél, több-kevesebb sikerrel. De hogy jobban érezzétek magatokat: azokon a hétvégéken, amikor hosszú alvást tervezünk, Emilynek reggel 7-kor jut eszébe, hogy bizony el kéne kezdeni a napot és vigyorogva felül az ágyban. A legrosszabbak pedig azok az éjszakák és hajnalok, amikor nyöszörögve ciciért esedezik (tiszta apja!). Általában elég neki egy perc ahhoz, hogy elaludjon, máskor meg félóránként felriad, vagy a napi szunya helyett a babakocsi szélébe kapaszkodva bugizik . Hogy mi befolyásolja az alvási kedvét? A fene sem tud kiigazodni ezen a nőszemélyen, olyan szeszélyes, mint az áprilisi időjárás. Sok mindennel próbálkoztunk már: mértani pontossággal számoltuk ki a délutáni szundi idejét és hosszát, a lefekvés előtti program és a vacsora is tudatos tervezés eredménye (mi nem lehet az egy gyerek mellett?), megfelelő hőmérsékletben tartjuk a szobát, asztrológusként figyeljük a hold és a csillagok állását, kedveskedünk a fogtündérnek, imádkozunk az angyalokhoz és kérjük Morpheust az alvás istenét, de rájöttünk, hogy bármit is csinálunk, úgyis az lesz, amit ő akar.

Persze a körülmények nem mindig állnak a mi oldalunkra. Kedvenc részem a fogzás időszaka, amikor még nappal is nyűgös a gyerek. Áldjuk azt a néhány hetet, amikor éppen egy foga sem nő, és olyan étvágya van, hogy még a kanalat is lenyelné. Ilyenkor ha letesszük, azonnal elalszik, akár hangos vendégsereg is lehet nálunk, vagy bevállalhatunk egy három órás német művészfilmet. Aztán újra támad a tejfog armada, az addig elkényeztetett szülő számára az etetés ismét egy tragikomédiává válik, az alvás nyűgösebbé és a háztartáson belül erősen megnövekszik a morcossági faktor (a szülők és a gyerek részéről egyaránt). Aztán ott a szeparációs szorongás, amikor egy pillanatra sem lehet elmozdulni mellőle, mert belénk kapaszodva alszik és egy házőrző kutya módjára egyből felébred, ha gyanús mozgást észlel. A türelmünk ilyenkor úgy nyúlik, mint a járdára köpött rágó.

Nem csoda hát, hogy néha kissé fáradtak vagyunk.

sleeping_babygirl.jpeg

Fotó: Pexels.com

Sorban iszom a kávékat, mégis ásítozom. A párom öt perc szundinak is úgy örül, mintha karácsony lenne. Néha észreveszem magamon, hogy üveges tekintettel bámulok az irodámban a monitorra, a múltkor pedig Claudi az Agymenők első öt perce után szólt, hogy tekerjük már vissza, mert semmire sem emlékszik abból az öt percből - ha azt hitted, hogy a nőknek nincs „nothing boxuk”, akkor nem találkoztál még egy kisgyerekes anyukával.

Persze mi is vétkesek vagyunk. Amikor Emily gyorsan elalszik és hajnalig nem is hallunk felőle, mindig "okosan" használjuk ki az időt.

Végre! Időben lefekszünk aludni és reggelig ki sem bújunk az ágyból – kéne mondanunk.

De mit mondunk ehelyett valójában?

Végre! Van időnk magunkra, dehogy megyünk aludni!

Ilyenkor dolgozunk még egy picit, befejezzük a félbe hagyott házimunkát, rendet rakunk, vagy ha szerencsés esténk van, átjönnek a barátok, esetleg ketten kinyitunk egy doboz sört, dumálgatunk egy kicsit, olvasunk vagy elindítjuk valamelyik sorozatunkat és bumm, máris itt az éjfél - reggel pedig ismét átkozzuk magunkat, amiért nem mentünk időben aludni! Mi is olyanok vagyunk, mint a rossz gyerekek.

A kialvatlanság csapdájába kerültünk.

Mindez addig nem gond, amíg önszántunkból nem megyünk aludni. Ha viszont a következő napon a gyerek miatt nem tudunk, egyből növekszik a feszkó. Egy kis „hagyjál békén” itt, egy kis okfejtés arról, hogy „ki a hibás” amott, ráadásnak pedig jöhet az „elegem van belőled”. Ezek a konfliktusok viszont minden kisgyerekes háztartásban előtűnnek, hiszen mindenki tudja, ez egy erőltetett menet. De mint minden, ez is nagyobb balhé nélkül elmúlik, átmegy és véget ér.

Tudjátok miért?

Mert mindeközben ott van az a kisgyerek, akiről ez az egész szól, akiért ezt az egészet csináljuk. Mert ha már tele a tökünk az egész világgal, akkor sem akarjuk, hogy ő hagyjon békén, sosem ő a hibás és belőle még véletlenül sincs elegünk.

Az ő szeretete az, ami lenyugtat, kibékít és elfeledteti, hogy néha fáradtak vagyunk.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://apu-kalipszis.blog.hu/api/trackback/id/tr5212415045

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.