Minek nevezzelek?

2017. február 28. 15:33 - Ficza J.

avagy: angyal vagy zizi a gyerek

Dinka, troll, strucc – a legszokatlanabb jelzők, amikkel eddig a kislányomat illettem. Ezek hallatán a nagyszülők totál ki vannak akadva, én meg nem tudom eldönteni, hogy fura vagyok-e vagy csak laza (igérem, a struccot is meg tudom magyarázni).

Kezdjük az elején. Nyilván nem vagyok egy érzéketlen marha, aki simán kigúnyolja a gyerekét, hiszen nem múlik el nap anélkül, hogy ne mondanám el neki, milyen gyönyörű és mennyire szeretem. Bár még úgysem érti, de biztos vagyok benne, hogy ezt a jó szokásomat még évekig praktizálni fogom. Fontosnak tartom ugyanis, hogy egy lány naponta visszaigazolást kapjon az apjától a különlegességét és a létének fontosságát illetően. Minden nap hallani fogja, hogy szeretem és naponta jár majd neki legalább egy puszi és ölelés. Legalábbis, amíg hagyja.

Prüntyi, tündér, kisangyal – így hívom őt leggyakrabban és néha a becenevek olyan kacifántos kombinációjáig jutok el, hogy magam is elcsodálkozom a kreativitásomon. Nem tudom, mi marad meg ezekből hosszútávon, de tény, hogy jelenleg a cukiságfaktort annyira kimaxolja, hogy nem tudom őt nem „cukimukimókusmanócskázni”. Mindezt fokozni tudja, amikor éppen bénázik, tudtán kívül vicces, vagy olyan váratlan dolgot csinál, amin ő is meglepődik. Na ilyenkor jönnek a képbe a bejegyzés elején említett szavak, amelyeket egy normális szülő talán nem használ a gyerekének szánt mondaton belül.

De urámbocsá’ talán megengedhetem magamnak, hogy néha-néha ledinkázzam a gyerekemet, nemde? Az történt ugyanis, hogy bár Emily tényleg nagyon ügyes, hiszen már nem csak mászik, hanem egyedül feláll (hetek kérdése és talán járni is fog), ilyenkor pedig, ahogy az lenni szokott, a szülőt elönti a büszkeség és öröm – na meg persze a telhetetlenség. Oké, oké, hogy lassan futni fog, de a Liza már pápázik, pedig két hónappal fiatalabb! A miénk pedig csak néz bambán, ha integetünk neki és az ujjunk után nyúl, hogy megegye.

Baszki, hiába lesz jó sportoló, ha dinka a gyerek!

Na nehogy már! A feleségemmel mindketten a szavak területén vagyunk erősebbek - és akkor még óvatosan fejeztem ki magam a két koordinációzavaros szülő bármiféle sporttal kapcsolatos antitálentumáról -, szóval egy kis értelmiségi vonalat kéne erőltetnük a gyerekbe. Kezdetnek mondjuk meg kéne tanulnia pápázni! Örülni fogunk, ha majd megnyeri az olimpiát, de ha a pódiumon az aranyéremmel a nyakában még integetni sem fog tudni normálisan, akkor megette az egészet a fene. Nosza, nekiálltunk hát a pápá projektnek, de tíz perc kemény próbálkozás után csak nem akart visszaintegetni. Nem fog ez menni, konstatáltuk, így előálltunk egy másik lehetőséggel. Menők leszünk, megtanítjuk pacsizni. Mégiscsak coolabb és különben is szeret csapkodni a gyerek. High five – mondom, miközben magasba emelem a kezem, ő pedig egy véletlenszerű félmozdulattal belecsap a tenyerembe. Na végre valami! Megismételjük még háromszor, nagy vigyorral újra meg újra visszapacsizik. Megbizonyosodunk róla, hogy tudatosan csinálja, majd elégedetten megállapítjuk, hogy mégsem dinka a gyerek. Jelentem, azóta is egyre jobb benne, sőt, már (kicsit félszeg, de annál cukibb) puszit is tud adni. De csak kiválasztott emberek kapják. Vagyis mindenki, kivéve engem. A kis troll!

hogy_minek_neveztel.jpg

Fotó: Ficza János

Ha már itt tartunk, nem mi tehetünk róla, hogy folyton trollkodik. A mi hibánk talán, hogy amikor sír, pont olyan fejet vág, mint egy mesebeli gonosz lény? Arról sem mi tehetünk, hogy úgy rágja a töltők kábeleit, mint egy kölyökkutya. Amikor meg nagyon kiváncsi valamire (és tanusíthatom, hogy ez elég gyakran, nagyjából MINDIG így van), akkor úgy kinyújtja a nyakát és figyel, akár egy strucc (na ugye, hogy megmagyaráztam!). Ha pedig beszél, akkor be nem áll a szája és megállás nélkül halandzsázik, amikor nagyon követelődzik, akkor meg olyan, mint egy sziréna. Ha éppen bújós kedvében van, akkor meg úgy lóg az emberen, mint egy csimpánz.

Mindezek után ne csodálkozzunk azon, hogy csak az ember kreativitásán múlik, minek hívja éppen a gyerekét. Hallottam már olyat is, hogy „te kis vacak”. Bevallom, nekem egyszer kijött a számon az „Emily, ne legyél már genya!” is.

Legnehezebben persze a nagyszülők viselik el az ilyesféle „genyóságainkat” és folytonosan fura „híííí”, "hűűűű” meg „háááá” hangokat hallatnak, meg valamiféle csúfolódásról papolnak nekünk. De hát ők ezt nem érthetik, hiszen öregek már, az a dolguk, hogy minden hülyeségért hüledezzenek. Nekünk szülőknek meg az, hogy próbáljunk meg lazák maradni, mert ha túl komolyan vesszük a szülői szerepet, megőrülünk. Egy jóbarátom mondja mindig, hogy a gyerek a szülő szórakoztatására van. Egy kis szivatás mindig belefér, biztos vagyok benne, hogy ha nagyobb lesz, ügyesen fog visszavágni, maximum, ha majd megöregszünk és magatehetetlenek leszünk, majd ő fog hangosan hahotázni a saját poénjain, amikor mi csorgó nyállal bambán bámulunk magunk elé.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://apu-kalipszis.blog.hu/api/trackback/id/tr4412301229

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.