A szülő és a láthatatlan gödör

2017. március 29. 23:13 - Ficza J.

A Daddy Cool c. könyvben (amelyben ismert magyar férfiak beszélnek az apasággal járó élményeikről - nagyon ajánlom mindenkinek), S. Takács András mesél egy afrikai törzsről, ahol nem félelemben nevelik és nem állandó óvatosságra intik a gyerekeket, hanem természetes és egészséges hozzáállással kezelik az életben felmerülő akadályokat. Ha például a falu közepén van egy gödör, azt nem kerítik körbe, nem figyelmeztetik a gyerekeket állandóan a veszélyre, egyszerűen ott van és kész, mégsem esik bele senki. Hiszen miért is esne?

Nyilván nem lehet úgy élni, hogy az ember fittyet hány mindenre és felelőtlenül figyelmen kívül hagy bármiféle veszélyforrást (ez főleg a szülőkre igaz), hiszen a bennünk lévő túlélő ösztön ezt nem is engedi és minden józan (eszű) embert automatikusan figyelmeztet a belső sziréna, ha kell. De pont ez a lényeg: a neveltetésünknek, az eltúlzott félelmeinknek, a stresszfaktornak, az állandóan aggódó természetünknek és pesszimista hozzáállásunknak köszönhetően a természetes ösztöneinket felülbírálja a sokszor inkább tudatos, betanult minták alapján működő, nem gyárilag belénk táplált, hanem a későbbiek során az agyunkba „szerelt” túlérzékeny riasztó. Azaz, többször és jobban félünk, mint kellene.

A pánikgombok világában élünk.

Értem én, hogy jobb félni, egyébként is túl nagy a feszkó, na meg ez a Fluimucil reklám is totál kikészít, de a nyugati világban élő ember ott is potenciális ellenséget és veszélyforrást lát, ahol nincs is. Ez az állandó bizalomhiány félelmet szül, a félelem pedig aggressziót. Ezekre a frusztrációkra egész iparágak, politikai stratégiák és hatalmi machinációk alapoznak, hiszen a félelemben élő emberek többet fogyasztanak és könnyebben manipulálhatók.

Na jó, hagyjuk is ezt, egyébként sem erről akarok most írni.

A gond ott kezdődik, hogy a szülők ezeket a frusztrációkat már egészen kicsi koruktól a gyerek fejébe verik, a túl sok szabállyal úgy blokkolják le őket, mint a huzat, és a saját félelmeiket tálcán kínálják a következő generációnak.

Vigyázz, nehogy eless! Megütöd magad! Óvatosan!

Ezekben az intelmekben (nevezzük inkább ijesztgetéseknek) mind-mind benne van a bukás és a kudarc lehetősége. Ha a gyereket állandóan arra emlékeztetjük, hogy megütheti magát és az fájni fog, akkor nagyobb az esélye, hogy mindez végül tényleg megtörténik. Ha félelemmel állunk neki valaminek, nagy valószínűséggel nem fog sikerülni. Ez is csak fejben dől el.

baby_helmet.jpeg

Fotó: Pexels.com

Miért neveljük akkor félelemben a gyerekeinket?

Azt hisszük, hogy ezzel megvédjük őket, de nem vesszük észre, hogy ez a mi harcunk, nem az övék.

Nem azt mondom, hogy faarccal hagyjuk, ahogy a gyerek szabadon összetöri magát – nyilván a szülő dolga, hogy vigyázzon rá és megvédje, de a túlzott féltés és védelmezés sem segít.

Ha nem vigyázol, el fogsz esni – ha mindez egy ártalmatlan tényként és nem Damoklész fenyegető kardjaként lebeg a gyerek feje fölött, akkor nagyobb biztonságban van, mintha állandóan a bukás lehetőségére és a vele járó kellemetlen szövődményekre emlékeztetnénk.

Az afrikai faluban található gödörbe ugyanis azért nem esik bele senki, mert nem hívják fel rá a figyelmet. A gyerekeknek, bár még nem olyan körültekintőek, mint a felnőttek, mégsincsenek önpuszító hajlamaik, ellenben az önvédelmi reflexük már működik – így a maguk módján tudnak magukra vigyázni. Ha ott egy gödör, nem mennek a közelébe. De ha állandóan arra figyelmeztetnék őket, hogy bele is eshetnek és körbe is kerítenék, akkor az addig természetesnek látott gödör egy villogó „ne nézz ide” táblává válna. Olyan ez, mint a nagyorrú vendég és a „hány cukrot kér az orrába?” történet.

Mi is így vagyunk Emilyvel: miközben kúszik-mászik, csetlik-botlik és felfedezi a világot, rengetegszer elesik, megüti magát, horzsolásokat szerez. Nem ugrunk ijedten ha meginog, nem követjük őt pánikolva mindenhova és nem azt várjuk, hogy mikor esik el. Ehelyett - Kiss Tibi után szabadon - engedjük, hadd menjen. Persze, amikor tényleg veszélyes helyen jár vagy kiszámíthatlan dolgokra készül, akkor ott vagyunk, hogy vigyázzunk rá és segítsünk neki. Ha a feje közel kerül az asztal sarkához, vagy az ágy szélén egyensúlyozik éppen, akkor sem sikítozva rohanunk felé, hanem egy nyugodt mozdulattal arrébb tesszük őt. Szabályok azért vannak, de minden más esetben nem korlátozzuk, hanem engedjük, hogy szabadon tapasztalatokat szerezzen. Ha megbotlik, azt természetesnek vesszük: nem pattanunk fel kapkodva (mint azt sokan teszik), így ha nem fáj nagyon, ő sem sír. Ehelyett egyszerűen újra feláll és továbbmegy. Persze mindez azzal jár, hogy kisebb sérüléseket, púpokat, foltokat azért néha-néha szerez az útja során, de ezek nem komolyak és a legtöbbjük egy-két óra múlva el is tűnik – és a legfontosabb, hogy megszokja, hogy az élet néha horzsolásokkal jár.

Amikor megszületett és a kezünkben tartottuk (a szülés teljes történetét itt olvashatod el), a doktor csupán egyetlen jótanácsot mondott: Ne felejtsétek el, hogy ő nem törékeny. Hogy miért pont ezt mondta a sok lehetőség közül? Nem tudom, de ezt biztosan nem felejtem el.

Így hát ezt tudom neked mondani én is:

Engedd, hogy a gyerek néha elessen, piszkos legyen, horzsolásokat szerezzen, hiszen úgysem óvhatod meg mindentől. Legyél a támasza, aki segít, ne pedig a vészmadár, aki korlátozza. Hiszen csak az tanul meg felállni, aki el is esik.

Ja, és persze a nagy félelmek közepette ne felejts el élni.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://apu-kalipszis.blog.hu/api/trackback/id/tr4212386575

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása